Kellemes ünnepeket!

Kedves olvasók! Áldott,békés karácsonyi ünnepeket kívánunk! 

Nessa,Pepii

4. fejezet

Nem voltak régóta együtt Haustblómmal. Sőt, valójában még csak pár hete ismerték egymást, mégis úgy cikáztak és harmonizálódtak egymás lépéseihez, mintha már évek óta jóban lennének, és a kapcsolatuk nem csak a felszínes célokat kezelné. Illetve a fiúnak ötlete sem volt arról, hogy a sárkány mit gondolhat, mivel keveset beszéltek, de ő pontosan tudta, hogy mit fog kezdeni a pikkelyes bőrűvel. Talált magának egy sárkányt, a szövetség felbomlása után öt évvel, aki mellesleg még különleges képességekkel is rendelkezik. Alakváltó, ami, mint később megtudta, hatalmas dolog. Aznap, amikor megtalálta a sárkányfiút, és végül otthagyva őt visszaügetett lovával a kastélyba, szinte egy egész napra bezárkózott a könyvtárba. Ebben is különbözött Faithtől. A lány természetéből adódóan okos volt, de Ragnar szinte biztos volt benne, hogy nővére nem lenne képes egy királyságot irányítani. És hozzá kell tenni, hogy azokon a buta hercegnős meséken kívül szinte semmit nem volt halandó elolvasni. Persze ezt se az apjának, se a nővérének nem akarta megmondani. Fölösleges bajt nem akart magának okozni, ennek pedig eléggé probléma szaga volt, így inkább hagyta a fenébe. Szóval bezárkózott a könyvtárba, és szinte átolvasta az összes olyan kötetet, ami régi mágiával, démonokkal, és alakváltókkal foglalkozott. Habár Odessos mitológiájában nem szerepeltek más mágikus lények a sárkányokon kívül, akiket egykor az emberek istenként tiszteltek, és mélységesen félték az erejüket, rengeteg feljegyzés volt más népek kultúrájából. Gyönyörű félig szarvas, félig ember lények. Szárnyas, szarvakkal, és éles hegyes farokkal rendelkező kőszörnyetegek, akiknek sárga szemük átvilágított az éjjel sötétjén, és természetesen olyan démonok, akik különböző átlagos állatok alakját tudták felvenni. Őket hívták alakváltóknak. Rengetegszer verték át az embereket, de sok helyzetben segítettek nekik a hatalmukkal, és az évek alatt szerzett tapasztalataikkal. Hiszen ezek a démonok több száz évig éltek, arról nem is beszélve, hogy amikor nem állati formában éltek, meglepően emberien festettek. Néhányuknak talán olyan színekben pompázott a haja, ami az emberek körében nem lett volna természetes, a szemeik mindig túlságosan is élénkek voltak, és állatias tulajdonságokat kaptak. Például ha valakinek macska alakja volt, akkor emberi formában is könnyedén dorombolásba kezdhetett, és valami különleges hatodik érzékkel rendelkeztek mindannyian, ami az egyszerű két lábon járókban nincs meg. Ha valami valóságalapja volt ezeknek a meséknek, már pedig mindig szokott nekik lenni, akkor a sárkányfiú is ebbe a fajtába tartozott, ezek közé a furcsa démonok közé. A sárkányok még náluk is különlegesek voltak. Kevés alakváltó démon volt képes felvenni a tűzokádó lények alakját, és még kevesebb élte túl az éveken keresztül. Nem éltek társasági életet, magányosan lehetett őket mindig is fellelni, viszont ha egy egyszerű alakváltó találkozott velük, szinte Istenként tekintettek rájuk, pedig nekik is megvolt a saját istenük. Ekjmir, az összes alakváltó atyja, egy démon, aki bármilyen alakot feltudott ölteni. Az emberek nem találkozhattak vele, az alakváltóknak pedig nem adatott meg az a dicsőség, hogy találkozhassanak vele, inkább csak csöndes imádat kötötte őket istenükhöz, aki ezt különböző csodákkal hálálta meg néhány szerencsésnek. Habár manapság már elképzelhetetlen volt Ragnar számára, hogy bármi ilyesmiben hihetnek az emberek, ott volt számára Haustblóm, a bizonyíték, hogy alakváltók a mai napig léteznek. Odessos mitológiájában, pedig semmi arra utaló jel nem szerepelt, hogy néhány sárkány képes lett volna emberi alakot ölteni, így biztos, hogy a pikkelyes valamelyik északi nép területeiről szökhetett meg, ahol ebben a furcsa mesevilágban hisznek és élnek az emberek.
  A kastély könyvtárában ült továbbra is, ölében egy vaskos könyvvel, és unottan bámult ki hatalmas üvegablakon. Innen a kilátás a hegységekre nyílt, messze, kicsit homályosan pedig a sárkányok területei rajzolódtak ki, csak akkor lehetett kivenni, hogyha valaki tudta, hogy mit keressen. Ma nem mozdult ki a kastélyból, és kezdett lassan rosszul lenni. Egész nap mit sem csinált, csak olvasott, még ebédet sem hozatott magának, a feje pedig iszonyatosan hasogatott. Aztán felfedezett valami érdekes dolgot. A nővére sietett az erdő felé, fején csuklya, de még így is kilátszódtak a világosszőke tincsei. Egyedül volt, az a kis idegesítő, virgonc lány sem volt vele. Az alkony lassan szállt le a völgybe, és egyre inkább sötétedett. Ragnar, amint tudott a lány után eredt. 

A köpenye még a saját népétől származik. Különlegesebb volt számára, mint bármilyen ajándék, amit itt kapott. Azok mind odessosi dolgok voltak, természetesen ki nem állhatta őket. Faith úgy ingázott az erdőben, minthogyha tudná, hogy merre tart, Ragnar biztos volt benne, hogy a nővére, aki szinte mindig a kastélyban fecséreli idejét, ennyire ismerné a körülöttük lévő tájat. Érezte, hogy valami varázslat lesz a dologban. Ahogy Faith megállt, a fiú behúzódott egy bokor mögé. Egy sárkány került elő a fák közül, kék pikkelyei voltak, és barátságosan villogó szemei. A két teremtmény úgy borult egymásnak, mintha régen elveszett barátok lennének, ellenben most találkoztak először. Könnyen leolvasható volt róluk a zavarodottság, és a szőke hajú lány szemében kíváncsiság csillogott, mint aki kérdések több ezrét szeretné feltenni a sárkánynak egy pillanat alatt. Ragnar ezt a pillanatot választotta a távozás idejének. Elraktározta magának az információt. Később még biztos hasznos lesz.
  

- Unatkozooom. – Hosszan elnyújtotta a szót. Hastblóm érdeklődő tekintettel fordult felé és egy halvány mosolyt húzott az arcára, de nem szólalt meg. Diin kapva kapott az alkalmon. 

- Esetleg, ha az úrfi vadászatra indulna és… - A sárkány nem tudta befejezni. Ragnar felpattant a helyéről, szemei ridegen meredtek a jégsárkányra. 

- Neked itt nincs szavad. – A kardját a sárkány torkának nyomta. Kimondottan utálta Diint, és talán Alun volt az egyetlen tényező, ami akadályozta őt abban, hogy megölje őt.

– Nem fog érdekelni, hogy te vagy a fajod utolsó egyede, jégsárkányok ide vagy oda, megöllek. – A szeme sarkából Veturra emelte a pillantását. Az alakváltó amúgy is sokkal érdekesebb volt, mint egy egyszerű kékpikkelyes, aki jeget tud fújni.    

- Csak megpróbáltam.
 - Ne próbálkozz. – Elfordult a sárkánytól, a kardját úgy rakva vissza a hüvelybe, hogy a fordulattal éppen megkarcolja Diin bőrét. Mérges pillantásokat küldött utána, de nem tehetett a fiú önkényuralma ellen semmit. Alun nem tett Ragnar ellen semmit, a többieknek pedig megtiltotta. – Gyere Vetur, sétálni megyünk. – Az alakváltó feltápászkodott a helyéről, és hűségesen követni kezdte Ragnart az éjszakába. A barlangból kiérve Haustblóm közelebb simult Ragnarhoz, olyan természetességgel, mintha mindig is ezt csinálta volna. Ha a sárkányfiúnak nem lenne fehér haja és rikító kék szeme, akkor teljesen emberi lenne, a különbséget nem lehetne észrevenni. És akkor Ragnarnak talán több kedve lenne elmenni a városi vásárra, hogyha szüksége van valamire. Éppen nem volt rossz kedve, így nem lépett arrébb Haustblómtól, pedig érezte rá a késztetést. Néha a mai napig a hideg rázza attól, hogy bárki hozzáérjen, aztán persze vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten imádja a sárkány érintését. Most inkább hagyja őt, és megpróbálja magát megemberelni, nem ellökni onnan a másikat. Az erdő felé vitte őket a lábuk, a sötétséghez már hozzászokott a szeme, és így meg tudta állapítani, hogy merre tartanak, hamarosan kiérnek egy tisztásra. Hastblóm szerette ezt a helyet, nem volt nagy a fű, mégis pont eléggé puha volt ahhoz, hogy bármikor ledőlhessen a földre. A sárkányfiú szerette a csillagokat szemlélni. Addig Ragnar mindig a sziklákon ült, és onnan figyelt. Valamit mindig figyelt, valamin mindig járt a feje, nem tudott sosem lenyugodni. Most a sziklák között lépdelt, a szeme sarkából követve a sárkányfiú útvonalát. Nem merte szem elől téveszteni, holott pontosan tudta, hogy nem menne sehova. A sziklák között kitűnt valami különleges, ami nem illett bele a szürke kövek sokaságába. Egy fehér, néhol zöldes pöttyökkel tarkított tojás. Nagyobb volt, mint, amit bármely Odessoson élő madár lerakhatott volna. Egy éles mosoly kúszott az arcára, ahogy a tojás felé nyúlt, hogy felemelje, és az ölébe vehesse. Vetur kíváncsian nézett Ragnar felé, amint feltűnt neki, hogy mit tart a kezében felcsillant a szeme, gyermekies jókedvvel indult meg a fiú felé. Mindig elfelejtette, hogy Ragnarnak brutalitásra van szüksége, abban a pillanatban ledermedt, ahogy hallotta a reccsenést. A tojás eltörött, a benne lévő egyed tűzének jelenlétét már nem lehetett érezni, a lelke, a tűz elhagyta a sárkányt. Ragnar elégedett vigyorral az arcán rakta el a tőrjét, és Haustblómhoz indult, ő addigra a földön ült, orcáján apró könnycseppek gurultak végig, az éjszaka csöndjét a halk szipogás törte meg. Ragnar magához húzta őt, átölelte a nyakát, és úgy csitítgatta. A sárkányfiúban ilyenkor mindig a kétkedés fut végig, de nem tudja semmissé tenni azt, hogy Ragnart választotta magának, nem tudná őt otthagyni, ezt ő pedig pontosan tudta, és valószínűleg ki is használta. Haustblóm nem tudott rá haragudni. 

Valamikor hajnalban tértek vissza a sárkánybarlangba. Vetur arcán valami bágyadt, elégedett mosoly ült, Ragnaron nem lehetett látni az unottság nyomait, és még azt is hagyta, hogy kézen fogva sétáljanak vissza. Az ajkaikat egy pillanatra simították csak össze, szárnysusogás zavarta meg őket. Ahogy a sárkány leszállt, a föld egy pillanatra megrezdült. Ragnar végigmérte a jövevényt, az ijedt arcot vágott, ahogy észrevette őket. Hátrált egyet, a fiú viszont elég gyorsan reagált ahhoz, hogy a sárkány ne induljon vissza. 

- Te vagy a nővérem sárkánya! – Diadalittas ábrázat költözött az arcára, miközben Bex felé lépdelt. – Jobbkor nem is jöhettél volna, légy üdvözölve nálunk.

3.fejezet

Vízcseppek csöpögése visszhangzott a sötét és nyirkos barlang belsejében. Ha egy kívül álló benézett volna csak sötétséget látott volna , az orrát pedig megcsapta volna a töménytelen mennyiségű dögszag. Még a legbugyutább ember is azonnal visszafordult volna,ha ezeket a veszélyre figyelmeztető jeleket tapasztalja. De néha megesik,hogy egy bizonyos sárkány is elundorodik ettől a helytől. Bex, Alun lánya és egyetlen vérszerinti örököse az otthona "ajtajában" állt. Gyűlölte ezt a helyet. Valahogy úgy érezte,hogy ő sosem tartozott ide,de sajnos a származása megcáfolta ezt a feltételezését.

- Bex!- hallatszódott ki apja mély és félelmet keltő hangja. - Hol kószáltál már megint? Megmondtam, hogy a tudtom nélkül sehová sem mehetsz - lépett elő a sárkánykirály. Bexnek semmi kedve nem volt a veszekedéshez,ezért inkább csak mélyen az apja szemébe nézett és alázatosan bocsánatot kért,majd csendben besétált a barlangba. Ez az otthonának nevezett odú elég tágas volt és kisebb alagutak is nyíltak a belsejében,így mindenkinek volt saját lakrésze. A királyi családnak egy külön részleg volt fenntartva. Nem sokban különböztek az emberek rangfokozataiktól,de az tény volt,hogy a sárkányok sokkal jobban tisztelték és becsülték a nem nemesi származású,kevésbé ritka vérvonalú egyedeket. Az emberről nem mondható ez el igaz? Ők még a fattyúkat is megvetették,de tisztelet a kivételnek. Sárkánylányunk lassan ballagott be a lakrészére és leheveredett az egyik sziklára. Nagyot sóhajtott és a mennyezetet kezdte el pásztázni. Apja kemény arckifejezéssel figyelte egy darabig,majd megszólalt:

- Holnap megtartjuk a szertartást. Pihend ki magad - jelentette ki és könnyedséggel  kisétált a helyiségből. Bex egyáltalán nem várta a holnapot. Nagyon sokat tervezgette szökését,de azzal nem ment volna sokra. Az apja így is úgy is megtalálta volna bárhol is lett volna. De akkor sem akart Faas jegyese lenni. Sajnos nem volt jobb ötlete kihagyni ezt az egészet. Maximum ha öngyilkosságot követ el,de azzal ismét nem érne el semmit. Csak tovább tartana a háború,amiből már nagyon elege van.

- Nem tehetek mást - szólalt fel hangosan. - Hagy jöjjön a holnap.

. Ó a holnap! Hát nem ez lesz életed legcsodálatosabb napja? - szólalt meg Diin gúnyos vicsorral az arcán. Ki nem állhatta Bexet, mindig is próbált neki keresztbe tenni, valljuk be ezzel a házassággal most sikerült is neki. Diin volt az aki felhozta az ötletet a nagyúrnak és ő is vette rá. Nem volt nehéz dolga csak egy kis etye-petye kellett hozzá. Diin és Alun kapcsolatáról mindenki tud, csak nem beszélnek róla, nehogy hamuként végezzék. A fajából fennmaradt utolsó jégsárkány egy király seggét nyaló szajha. Bár a látszatot szeretik fenntartani. Hogy mi az? Azt próbálják beadni a népnek,hogy ők csak apa-lánya érzelmeket létesítenek, Igen, ez pontosan annyira nagy hazugság, mint az, hogy Bex és Faas nem házasodnak össze.

- Neked biztosan.

- Hát igen, nekem lesz a legjobb.

- Tudod, nem értem mi hasznod származik belőle, hogy hozzámegyek ahhoz a szívtelen kősziklához - kapta fel a fejét Bex dühödten.

- Ó, drágám ez egyszerű. Aluntól megkapjátok az északi barlangot és ott fogtok családot alapítani. Egy szóval, elkotródsz az utamból.

- Apám sohasem hagyná, hogy ... - Bexnek elakadt a szava és ráébredt, hogy felesleges lenne ezt mondania. Az apja már nem a régi amióta ellopták a sárkánykövet. Senki nem érdekelte, mindenkit megölt aki csak ellenszegült neki és senkiben sem bízott. Azt a szajhát leszámítva.

- Aludj jól Bexi! Én nagyon jól fogok - vicsorodott el, majd mint egy árnyék, eltűnt.

- Menj a pokolba! - mormogta elszomorodva.

***

Hatalmas tűzvihar tombolt végig  a földeken. A levegőben égett hús szagát lehetett érezni. Bex a fellegekben  szárnyalt és a talajt szemlélte,mintha valakit keresne. Egészen furcsa borzongás futott végig a hátán. Valaki...valaki simogatja?! Hátrapillantott és egy gyönyörű hamvasszőke hajú, páncélba öltözött lány tekintetével találkozott. A sárkány meglepetten bámult rá, de a lány csak mosolygott és könnyek zúdultak le az arcán. A lény nem értette, hogy a gyönyörű teremtmény miért sír.  A lány elengedte a sárkány pikkelyeit, amiben kapaszkodni tudott, és egy kecses mozdulattal a mélybe vetette magát. Bex felordított és Faith után vetette magát. Faith! Faith!

***

- Faith! - kiáltott fel Bex az álmából. Szaporábban lélegzett és kellett neki egy kis idő, amíg összeszedi magát és rájön,hogy már a valóságban van. Nem értette mi volt ez az álom és, hogy mit jelenthet. Egyáltalán ki az a Faith? Meg kell tudnia. Felpattant és csendesen kilopózott a nyugodt éjszakába. Nem tudva merre megy, nem érti miért csak egy valamit tud. Meg kell találni a lányt.

2. fejezet

Léptek hangja visszhangzott az holtig üres teremben. Teremben? Sokkal inkább lehetett barlangnak mondani, hiszen ez a sárkányok birodalmában volt. Ők nem holmi kastélyokban, esetleg szimpla szalmaházakban éltek, túlságosan is emberi lett volna, ezt pedig semmiképp sem akarták. A barlang különleges volt, még akkor is, ha csak egy szimpla, kőből kivájt terem volt az egész. Sárkányláng által kiégetett, és tökéletesen sima falak láthatóak mindenfelé. A hegy gyomrában található legnagyobb barlang volt ez. És Ragnar kedvenc helye. Fenséges léptekkel vonult végig, a zöld úti köpenye a hátán díszelgett, egy régi, talán már nem is használt északi címerrel, de sokkal büszkébben hordta, mintha az odessos-i címer díszelegne ruházatán. Valójában mindig is utálta a kis szigetet, és semmi jó emlék nem fűzte őt ide. Habár a vikingeknél sokkal vadabb, brutálisabb, kegyetlenebb az élet, mégis jobban eltudta viselni, mint a jófiút játszani az apja előtt. Sassával, az anyjával persze ez teljesen másmilyen élet volt. Megtanulta a világ nyelveit, a csillag neveit, a tengerek áramlatait, a hajózás alapjait, és természetesen azt, hogy hogy legyen jó harcos. Hiszen melyik úri hercegnek tanították meg annyira pontosan, mint neki, hogy hogyan  kell egy szúrással megölni valakit? Semelyiknek. A hercegeknek még arra is emberük volt, hogy lefejezzenek valakit. Ragnar számára viszont soha nem is volt annál kellemesebb elfoglaltság,  mint valakiben lassan, kínzóan végighúzni a kardot, egészen addig, amíg az utolsó hang el nem hagyja az ember száját, és már csak az idegek sem ránganak a testében. Aztán megnyúzni a bőrét, és a farkasok elé vetni a húst, hogy szétmarcangolják, és teljesen felismerhetetlenné tenni a hullát. Ez nem meggyalázás volt számára, ez az elnyert büntetés, mert valaki szembeszegült vele. Ragnar szava szent, ez tény, és mindent összevetve valami borzasztó személyisége volt, amivel sokkal egyszerűbb volt diktatúrát irányítani, mint sem királyságot. A legrosszabb pedig az volt benne, hogy nem volt ésszerűtlen, meggondolatlan, és főleg nem buta. Bizony, mert még a körülötte lévőkhöz képest is kitűnő ésszel rendelkezett, tudta, hogy melyik lépéseket mikor kell megtennie, értett a hadászathoz, a taktikákhoz, a politikához, és ahhoz, hogyan szerezzen uralmat. Annyira tökéletesen rendíthetetlen terveket rakott össze, hogy az legyőzhetetlenné tette őt, és nem kellett sok idő, hogy mindenki fejet hajtson neki, legalábbis azok között, akiket uralma alá hajtott. Ezek pedig a sárkányok voltak. Makacs, önfejű, arrogáns lények, akik nem hallgattak senkire, akikben nem olyan tűz égett, mint bennük, szövetségre léphettek, de örök bizalmat szinte sosem szavaztak egyetlen simabőrűnek sem. Ha mégis, akkor az kivételes barátság volt a két faj között, annyira biztos lábakon álló, hogy bárki belerökönyödne, de nem tudná őket elválasztani. A királyságban erre pedig csak két ismert példa volt, abból egy titokban történt, a másikról meg csak a sárkányok tudtak. Faith és Bex kapcsolata, mióta Alun, a sárkányok uralkodója felbontotta a szövetségét Edmund királlyal, nagyjából egyet jelentett valami szigorúan tiltott dologgal, hiszen ha Bexet meglátták volna Faithel, annak semmi jó következménye nem lehetett volna. Ellenben Ragnar és Haustblóm* helyzete teljesen más volt. Haustblóm egy különleges északi sárkány volt. Mérete hatalmas, kinézete ősi jellegű, habár alapvetően egy fiatal sárkányról beszélünk, mégis fenséges, holott a természete egyáltalán nem ezt mutatta. A tüze majdnem hogy kihalhatatlan,  a jelenléte nagyon erős, és egyedüli képességgel rendelkezik, képes simabőrűvé változni. Ezzel pedig a többi sárkánynál hamar kivívta a tiszteletét, ellenben még mindig bizalmatlanok vele szemben, és ez valószínűleg nem fog változni. Ragnar tizenöt éves volt, amikor először találkozott Haustblómmal. Mivel a királlyal, a saját tulajdon apjával, sosem jött ki igazán, sokat járt el a kastélyból. Egyébként sem volt túlzottan az ő környezete a hely, inkább mindig az erdőket, a hegységeket járta, és megpróbálta feltérképezni Odessost. Lóháton habár egy kicsit nehezen működött az egész, azért minden tőle telhetőt megtett, aztán talált magának egy sokkalta jobb hátas állatot, egy hatalmas sárkányt. Odessos erdőségei hatalmasak voltak, tele nagyobbnál-nagyobb fáknál, amik még valamikor azelőtt kezdhettek növekedni, hogy azt az emberi ész feltudná fogni. Az egyik ilyen ősi fánál pillantotta meg a gyönyörű sárkányt. A lény beleolvadt a környezetébe. A zöld minden árnyalatában pompázott a bőre, néhol olyan volt, mintha moha és fű borította volna a testét, a szemei pedig az jég kéken villogtak, ahogy szembe nézett egy nála sokkal kisebb szarvassal. Az agancsos állat viszont barátságosan közeledett a hatalmas sárkány felé, és Ragnar ekkor vette észre a pikkelyesbörű szemében szikrázó értelmet. Hallotta az egykori történeteket, ismerte Odessos múltját, látott már sárkányt, de olyat, mint ez a zöld pikkelyes, még soha. A régi északi mesék ugrottak be neki a lényről, olyan hüllőkről, akik pont erre a példányra emlékeztették őt. Az ő népének története teljesen más, mint Odessosé, az ő sárkányaik nem beszélnek, nem barátkoznak emberekkel, és a nép meggyőződése, hogy nem értelmesek, csak a gyilkolást látják a szemük előtt. És most itt áll előtte, ez a hatalmas sárkány, és nem lát mást, csak színtiszta értelmet, megfontoltságot, és nyíltságot a világ felé. Percekig csak döbbenten bámulta, aztán idejét jöttnek látta közelebb menni. Megakarta magának szerezni a sárkányt, az uralma alá hajtani őt, és soha-soha többet el nem engedni őt. Majd csak annyit vett észre, hogy egy fiú áll előtte, korban nála nem sokkal fiatalabb, ellenben jóval vékonyabb, csak egy egyszerű szakadt, fekete pulóvert és egy kopott nadrágot viselve. A haja hófehér, a szemei ugyanúgy jégkéken világítva, mint a sárkánynak.
 - Vetur * - suttogta maga elé, ahogy a fiú felé nyújtotta a kezét, hogy óvatosan végigsimítson az arcán. Hihetetlenül fehér volt a bőre is, és meglepően finom tapintású. Tényleg teljesen olyan volt, mint a tél, a hó, a fagy és a jég. Ahogy a sárkányfiú belesimult az érintésbe, halk, mélyről jövő, kissé doromboláshoz hasonlító hangot hallatott, aztán ijedten húzódott el.
 - Ég heiti Haustblóm. * - Ragnar érdeklődve pillantott végig újra a fiún. Ő megmondta, első látásból megmondta, hogy a sárkány északi. Vajon ismeri az itteni nyelveket? Vagy csak szimplán Ragnar miatt használta az izlandit? Rengeteg kérdése volt a sárkányfiúhoz, de egyelőre még ahhoz sem volt terve, hogy hogyan vonzza őt teljesen magához. Végül persze kiküszöbölték a problémát, mert a szőke fiú mindig is ilyen volt, soha semmit nem hagyott félbe, és amit megakart szerezni, azt meg is szerezte magának. Vetur a bizalmába fogadta Ragnart, és fordítva is megtörtént, habár a fiúnál a bizalom mindig is egy kényes kérdés volt, és teljesen mást jelentett számára, mint a többi embernek, így is mondhatjuk, hogy ez történt, mert tulajdonképpen kölcsönös bizalom alakult ki kettejük között. Utána pedig még annál is több, barátságnak talán sosem lehetett nevezni kettejük kapcsolatát, de egy fokkal magasabb szintet átléptek. Talán lehetne azt mondani, hogy Vetur szeretett bele a szőke fiúba. A sárkánynak nem volt jelentős, hogy utódot nemzzen, hogy továbbvigye a nevét, csak egy szimpla vándor volt, aki teljesen szabadon élt. Ragnarnál teljesen más volt a helyzet, de a fiú többször tartotta saját elégedettségét szem előtt, mint más elvárásait. Valószínűleg akkor, abban a barlangban is inkább magára gondolt, mint sem arra, hogy ebből mi sülhet ki. Nem szerette a sárkányfiút, ez tény, csak vágyott rá. Az érintések, a levegőben, szinte tapintható vágy, a halk sóhajok, elsuttogott szavak,  mindez egy barlang hideg padlóján, és mégis annyira tökéletes alkalom, hogy találni sem lehetett volna jobbat. Talán azóta ennyire elválaszthatatlanok, és Ragnar senkinek sem adná oda Veturt, a sárkányfiú már teljes mértékben az övé.

Kicsit visszatérve a történetünk elejéhez, hogy a szőke fiú, akiről már tudjuk, hogy hataloméhes, kegyetlen, rideg, és még önző is, de meglepően okos ezek mellett, hogyan került a sárkányok birodalmába, és hogyan hajtotta őket rabiga alá? Ez alapvetően Edmund királyhoz vezethető vissza, Ragnar vér szerinti atyjához, aki megpróbálta őt saját fiaként nevelni, csak sajnálatos módon az úrfi elutasította ezt. A mesélést lehet, hogy tizenhét évvel ezelőttről kéne kezdeni, amikor egy vikinghajó szállt meg Odessos partjainál, majd vonultak be, hogy kifosszák az országot, végül csak mulatoztak egy jót. A király pedig menthetetlenül beleszeretett egy viking asszonyba, Sassaba. Gyönyörű szőke haja volt, és meleg, mogyoróbarna szemei, Edmund pedig nem tudott segíteni magán, elragadta a nőt egy éjszakára, majd másnap reggel szomorú búcsút vett tőle, és a viking nép haladt is tovább. Sassa tizenkét év múlva tért vissza a szigetre, és magával hozott egy fiatal fiút, aki teljesen az asszonyra ütött, de a szemében ugyanolyan elszántság villogott, mint a királyéban. Bizony, Ragnar a király fattya volt. Elutasíthatta volna a nevelését, mégis magához vette őt, és megpróbált vele a saját fiaként bánni, miközben a királyság úgy tudta, hogy a fiú egy árva, akit a királyuk magához vett. A fiú pedig soha nem is nevezte magát Ordwaynek, és büszkén állította magáról, hogy egy északi család sarja, aki a Lindström névre hallgat. Ekkor persze Faith és barátnője, Melinda mindig kinevették a fiút, aki természetesen már akkor bosszút esküdött. És most, hogy visszaugrunk a jelenünkbe, ahol Ragnar a sárkányok ideiglenes uralkodójának mondhatja magát, még mindig nem kaptunk a kérdésünkre választ, hogy és miért? Nos, Edmund király Ragnar önbecsülésébe gázolt, ő felkapta a vizet, megkereste Veturt, és egészen Alun birodalmáig repültek, ahol hosszú tárgyalások után, végül Alun belement abba, hogy Ragnar irányítson, főleg a harcászat terén. Ragnar módszereit Alunon kívül még a mai napig nem ismeri senki sem, de határozottan sikeresnek mondhatóak, legyen szó bármiről.
_____________________
*Haustblóm - Őszvirág
*Vetur - tél
*Ég heiti Haustblóm. - A nevem Haustblóm.

Tábor

Sziasztok! :D

Mint minden évben - bár nekem most lesz az első ~Nessa - , idén is elmegyünk egy egyhetes táborba (Rákóczi). Szóval egy hétig nem leszünk elérhetőek , így biztos nem fogunk fejezetet hozni.  Holnap indulunk és vasárnap délután jövünk! :3 Addig is:

Mindenkinek kellemes nyaralást kíván az egész Odessos hőse csapat! 

1.fejezet

Napjainkban

Túl a tengeren, létezik egy sziget melyet Odessosnak neveztek el. A földdarabon két faj élt békében éveken át, míg egy napon a sárkányok értékes kristálya elveszett. Alun, a sárkányok királya hirtelen haragra gerjedt és az eddig barátjának hitt Edmund királyt hibáztatta a kő eltűnése miatt. A két király között háború tört ki, ami még a mai napig nem csillapodott. Ahogy teltek az évek, a kis Faith is nővé cseperedett. Immáron húsz esztendős volt és készen volt átvenni apjától a trónt. Vagyis a lelke mélyén nem igazán szerette volna ezt a pozíciót betölteni, de annyira vágyott már a békére, hogy elhatározta mégis apja nyomdokaiba lép. Az uralkodói lét nem volt egyszerű, rengeteg dolgot kellett megtanulnia minden egyes órát más tanár tanított. Faith ki nem állhatta Mr. Robinsont, aki bevezette őt az etikett rejtelmeibe. Minden második nap találkozott vele és nem mondhatni, hogy ilyenkor repdesett az örömtől. Azonban volt egy nap, amikor nem kellett hercegnőként viselkednie, nem voltak órák, szigorú szabályok és morgós, ideges arcok. Csak ő volt és a barátnője Melinda, akivel már vagy öt éve ismerték egymást. A bátyja, Edward ajánlotta be őt a királynál, hogy hagy lehessen Faith személyes testőre. Linda nagyon jól bánt a karddal így nem is volt gond, ha esetleg egy sárkányba botlottak volna. De természetesen erre még sohasem került sor.

- Milyen volt a tegnapi napod Lord Égnekállahajam Robinsonnal? – kérdezte Melinda csíntalan mosollyal.

- Ne is említsd – nevetett fel Faith. – Kis híján szívrohamot kapott, mert elkezdtem vele tegeződni.

- Ó, és mondott valami érdekfeszítőt? Vagy csak megint a szabállyal jött?

- „Mélyen tisztelt Faith kisasszony maga egyre kezelhetetlenebb! A társalgás szigorúan önöző formában történik!” – utánozta mélyebb hanglejtéssel és egy kis akcentussal, mire mindkettejükből kitört a nevetés.

- És megint elvörösödött az arca?

- De még mennyire – bólintott a hercegnő. – Még vörösebb volt a te hajadnál is.

- Kár, hogy nem láttam.

- Mit sajnálsz ennyire? – tűnt fel hirtelen a semmiből Edward. Melinda nagyot sóhajtott testvére láttán. Faith pedig megdermedt és zavarba jött látványától.

- Ne hallgatóz! Nem illendő a hölgyeket kihallgatni – tette keresztbe a karját Linda.

- Nocsak, azt hittem nem érdekel téged az etikett – mosolyodott el a váratlan vendég.

- Nem is! De ez egy alapszabály még nálam is.

- Hogy van ma felség? – lépett közelebb a megdermedt lányhoz és az arcát tanulmányozta.

- J-Jól, köszönöm kérdését. És ön?

- Én is jól vagyok, köszönöm.

- Na jóóó – húzta el a mondatot Melinda. – Azt hiszem, én most kettesben hagylak titeket.

- Hogyan? Ne ,kérlek várj! – kiáltott még utána Faith, de addigra már nyoma se volt barátnőjének.

- Szóval, két nap múlva lesz a bál, igaz? Megtalálta már a megfelelő partnerét?

- Ó Istenem! A bál. Teljesen kiment a fejemből – rázta meg a fejét idegesen.

- Gondolom mostanában a sok tanulás miatt van így elhavazva – húzta félmosolyra a száját, amitől Faith az egekben járt. Régóta tetszett neki Edward, de sose mert közeledni hozzá. A lelke mélyén reménykedett benne, hogy egyszer a férfi bevallja neki érzéseit.

- Igen, meglehet.

- Nos, én…

- Edward! Gyere már, már mindenütt kerestelek. A király hivatott téged – szólt közbe Alexander egy kis dühvel a hangjában. Alex és Edward kölyök koruk óta elválaszthatatlanok. Szinte testvérként szeretik egymást.

- Megyek már! – kiáltott oda neki. – Elnézését kérem, de mennem kell. Szólok a fán leskelődő húgomnak, hogy visszatérhet önhöz – hajolt meg mélységesen, majd barátja felé vette az irányt és intett egyet Melindának, hogy ideje visszamennie Faith-hez.

-  Na? – tette fel a kérdést futás közben a vörös hajú lány. – Felkért, hogy legyél a partnere a bálon?

- Sajnos, nem.

- Mi? Ajj, az-az ütődött Alexander! Mindig rosszkor jön. Tudtam, hogy le kellett volna rohannom és megkötözni.

- Ugyan!  Nem az ő hibája. Meg lehetséges, hogy nem is akart elhívni. Igazából csak érdeklődött – tűnődött el Faith.

- Ezt te sem hiszed el! Meg aztán, én ismerem őt. Hiszen a bátyám.

- Remélem igazad van – mosolyodott el. 

Prológus

Prológus

10 évvel korábban…

- Apám! Apám! – visszhangzott a palota folyosója a boldog léptektől. A tíz éves Faith hófehér ruhában suhant végig a tágas térben, hosszú szőke haja mögötte lengett. A ruháját kissé megemelve futott le a lépcsőn, majd az őröket félreállítva a nagy ajtón rohant ki, hogy apját üdvözölje. Edmund király felkapta a fejét a kis látogatójára, akit már hónapok óta nem látott. Gyönyörű lánya mindig az ő Lydia-jára emlékeztette. Szegény felesége belehalt a szülésbe. Faithnek szerencséje volt, őt még időben meg tudták menteni. A király lepattant hűséges sárkányáról és gyermekét karjaiba zárta. A megható jelenet közepette Odessosban, pillanatnyi másodpercek alatt, minden a feje tetejére állt.

- Tűz van! Lángban van az egész város! – kiáltotta valaki a toronyból.

- Azonnal vigyétek biztonságba a lányomat! – jelentette ki Edmund és nagy lendülettel visszamászott a szárnyas lényre. Hatalmas sebességgel száguldott az addigra már lángtengerek felé. Nem tudott hinni a szemének. Parancsot adott szállítójának, hogy azonnal tegye le. Az állat meg is tette. A király hitetlenkedve nézett körül. Lángoló házak, minden csupa vér, a levegőben pedig égett hús szaga érződött. A népé-é. Csak egyetlen magyarázata volt ennek a hatalmas kárnak. – Sárkányok – mondta ki immár gúnnyal és gyűlölettel telve az eddig tisztelt faj nevét.

- Edmund! – zengett végig egy hatalmas üvöltés. – Hol bujkálsz? Add vissza a kristályt!

- Alun!

- Hát itt vagy – vicsorgott az előtte álló emberre a sárkányok királya. – Hová rejtetted? Hol van?

- Fogalmam nincs, hogy miről beszélsz.

- Ne add nekem itt az ártatlant. Csak te tudtál a kristály létezéséről és pontosan tudod milyen következmények lesznek, ha rossz kezekbe kerül. Vagy most azonnal visszaadod, vagy háborút indítok ellened. Nem lesz több béke – villantotta meg gyönyörű, éles fogsorát.

- Nem loptam el a drágalátos követeket. Talán rossz a memóriád és még valaki tudott róla.

- Hogy mersz sértegetni te hitvány ember? – emelkedett fel Alun, szárnyát pedig félelmetesen kitárta. – Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy átadd a követ.

- Már megmondtam. Nem én voltam.

- Rendben van. Te akartad – fújta ki a levegőt az orrán keresztül. – Ezennel  Edmund Ordway, Odessos uralkodója. Az ellenségem vagy…