Léptek hangja visszhangzott az holtig üres teremben. Teremben? Sokkal inkább lehetett barlangnak mondani, hiszen ez a sárkányok birodalmában volt. Ők nem holmi kastélyokban, esetleg szimpla szalmaházakban éltek, túlságosan is emberi lett volna, ezt pedig semmiképp sem akarták. A barlang különleges volt, még akkor is, ha csak egy szimpla, kőből kivájt terem volt az egész. Sárkányláng által kiégetett, és tökéletesen sima falak láthatóak mindenfelé. A hegy gyomrában található legnagyobb barlang volt ez. És Ragnar kedvenc helye. Fenséges léptekkel vonult végig, a zöld úti köpenye a hátán díszelgett, egy régi, talán már nem is használt északi címerrel, de sokkal büszkébben hordta, mintha az odessos-i címer díszelegne ruházatán. Valójában mindig is utálta a kis szigetet, és semmi jó emlék nem fűzte őt ide. Habár a vikingeknél sokkal vadabb, brutálisabb, kegyetlenebb az élet, mégis jobban eltudta viselni, mint a jófiút játszani az apja előtt. Sassával, az anyjával persze ez teljesen másmilyen élet volt. Megtanulta a világ nyelveit, a csillag neveit, a tengerek áramlatait, a hajózás alapjait, és természetesen azt, hogy hogy legyen jó harcos. Hiszen melyik úri hercegnek tanították meg annyira pontosan, mint neki, hogy hogyan kell egy szúrással megölni valakit? Semelyiknek. A hercegeknek még arra is emberük volt, hogy lefejezzenek valakit. Ragnar számára viszont soha nem is volt annál kellemesebb elfoglaltság, mint valakiben lassan, kínzóan végighúzni a kardot, egészen addig, amíg az utolsó hang el nem hagyja az ember száját, és már csak az idegek sem ránganak a testében. Aztán megnyúzni a bőrét, és a farkasok elé vetni a húst, hogy szétmarcangolják, és teljesen felismerhetetlenné tenni a hullát. Ez nem meggyalázás volt számára, ez az elnyert büntetés, mert valaki szembeszegült vele. Ragnar szava szent, ez tény, és mindent összevetve valami borzasztó személyisége volt, amivel sokkal egyszerűbb volt diktatúrát irányítani, mint sem királyságot. A legrosszabb pedig az volt benne, hogy nem volt ésszerűtlen, meggondolatlan, és főleg nem buta. Bizony, mert még a körülötte lévőkhöz képest is kitűnő ésszel rendelkezett, tudta, hogy melyik lépéseket mikor kell megtennie, értett a hadászathoz, a taktikákhoz, a politikához, és ahhoz, hogyan szerezzen uralmat. Annyira tökéletesen rendíthetetlen terveket rakott össze, hogy az legyőzhetetlenné tette őt, és nem kellett sok idő, hogy mindenki fejet hajtson neki, legalábbis azok között, akiket uralma alá hajtott. Ezek pedig a sárkányok voltak. Makacs, önfejű, arrogáns lények, akik nem hallgattak senkire, akikben nem olyan tűz égett, mint bennük, szövetségre léphettek, de örök bizalmat szinte sosem szavaztak egyetlen simabőrűnek sem. Ha mégis, akkor az kivételes barátság volt a két faj között, annyira biztos lábakon álló, hogy bárki belerökönyödne, de nem tudná őket elválasztani. A királyságban erre pedig csak két ismert példa volt, abból egy titokban történt, a másikról meg csak a sárkányok tudtak. Faith és Bex kapcsolata, mióta Alun, a sárkányok uralkodója felbontotta a szövetségét Edmund királlyal, nagyjából egyet jelentett valami szigorúan tiltott dologgal, hiszen ha Bexet meglátták volna Faithel, annak semmi jó következménye nem lehetett volna. Ellenben Ragnar és Haustblóm* helyzete teljesen más volt. Haustblóm egy különleges északi sárkány volt. Mérete hatalmas, kinézete ősi jellegű, habár alapvetően egy fiatal sárkányról beszélünk, mégis fenséges, holott a természete egyáltalán nem ezt mutatta. A tüze majdnem hogy kihalhatatlan, a jelenléte nagyon erős, és egyedüli képességgel rendelkezik, képes simabőrűvé változni. Ezzel pedig a többi sárkánynál hamar kivívta a tiszteletét, ellenben még mindig bizalmatlanok vele szemben, és ez valószínűleg nem fog változni. Ragnar tizenöt éves volt, amikor először találkozott Haustblómmal. Mivel a királlyal, a saját tulajdon apjával, sosem jött ki igazán, sokat járt el a kastélyból. Egyébként sem volt túlzottan az ő környezete a hely, inkább mindig az erdőket, a hegységeket járta, és megpróbálta feltérképezni Odessost. Lóháton habár egy kicsit nehezen működött az egész, azért minden tőle telhetőt megtett, aztán talált magának egy sokkalta jobb hátas állatot, egy hatalmas sárkányt. Odessos erdőségei hatalmasak voltak, tele nagyobbnál-nagyobb fáknál, amik még valamikor azelőtt kezdhettek növekedni, hogy azt az emberi ész feltudná fogni. Az egyik ilyen ősi fánál pillantotta meg a gyönyörű sárkányt. A lény beleolvadt a környezetébe. A zöld minden árnyalatában pompázott a bőre, néhol olyan volt, mintha moha és fű borította volna a testét, a szemei pedig az jég kéken villogtak, ahogy szembe nézett egy nála sokkal kisebb szarvassal. Az agancsos állat viszont barátságosan közeledett a hatalmas sárkány felé, és Ragnar ekkor vette észre a pikkelyesbörű szemében szikrázó értelmet. Hallotta az egykori történeteket, ismerte Odessos múltját, látott már sárkányt, de olyat, mint ez a zöld pikkelyes, még soha. A régi északi mesék ugrottak be neki a lényről, olyan hüllőkről, akik pont erre a példányra emlékeztették őt. Az ő népének története teljesen más, mint Odessosé, az ő sárkányaik nem beszélnek, nem barátkoznak emberekkel, és a nép meggyőződése, hogy nem értelmesek, csak a gyilkolást látják a szemük előtt. És most itt áll előtte, ez a hatalmas sárkány, és nem lát mást, csak színtiszta értelmet, megfontoltságot, és nyíltságot a világ felé. Percekig csak döbbenten bámulta, aztán idejét jöttnek látta közelebb menni. Megakarta magának szerezni a sárkányt, az uralma alá hajtani őt, és soha-soha többet el nem engedni őt. Majd csak annyit vett észre, hogy egy fiú áll előtte, korban nála nem sokkal fiatalabb, ellenben jóval vékonyabb, csak egy egyszerű szakadt, fekete pulóvert és egy kopott nadrágot viselve. A haja hófehér, a szemei ugyanúgy jégkéken világítva, mint a sárkánynak.
- Vetur * - suttogta maga elé, ahogy a fiú felé nyújtotta a kezét, hogy óvatosan végigsimítson az arcán. Hihetetlenül fehér volt a bőre is, és meglepően finom tapintású. Tényleg teljesen olyan volt, mint a tél, a hó, a fagy és a jég. Ahogy a sárkányfiú belesimult az érintésbe, halk, mélyről jövő, kissé doromboláshoz hasonlító hangot hallatott, aztán ijedten húzódott el.
- Ég heiti Haustblóm. * - Ragnar érdeklődve pillantott végig újra a fiún. Ő megmondta, első látásból megmondta, hogy a sárkány északi. Vajon ismeri az itteni nyelveket? Vagy csak szimplán Ragnar miatt használta az izlandit? Rengeteg kérdése volt a sárkányfiúhoz, de egyelőre még ahhoz sem volt terve, hogy hogyan vonzza őt teljesen magához. Végül persze kiküszöbölték a problémát, mert a szőke fiú mindig is ilyen volt, soha semmit nem hagyott félbe, és amit megakart szerezni, azt meg is szerezte magának. Vetur a bizalmába fogadta Ragnart, és fordítva is megtörtént, habár a fiúnál a bizalom mindig is egy kényes kérdés volt, és teljesen mást jelentett számára, mint a többi embernek, így is mondhatjuk, hogy ez történt, mert tulajdonképpen kölcsönös bizalom alakult ki kettejük között. Utána pedig még annál is több, barátságnak talán sosem lehetett nevezni kettejük kapcsolatát, de egy fokkal magasabb szintet átléptek. Talán lehetne azt mondani, hogy Vetur szeretett bele a szőke fiúba. A sárkánynak nem volt jelentős, hogy utódot nemzzen, hogy továbbvigye a nevét, csak egy szimpla vándor volt, aki teljesen szabadon élt. Ragnarnál teljesen más volt a helyzet, de a fiú többször tartotta saját elégedettségét szem előtt, mint más elvárásait. Valószínűleg akkor, abban a barlangban is inkább magára gondolt, mint sem arra, hogy ebből mi sülhet ki. Nem szerette a sárkányfiút, ez tény, csak vágyott rá. Az érintések, a levegőben, szinte tapintható vágy, a halk sóhajok, elsuttogott szavak, mindez egy barlang hideg padlóján, és mégis annyira tökéletes alkalom, hogy találni sem lehetett volna jobbat. Talán azóta ennyire elválaszthatatlanok, és Ragnar senkinek sem adná oda Veturt, a sárkányfiú már teljes mértékben az övé.
Kicsit visszatérve a történetünk elejéhez, hogy a szőke fiú, akiről már tudjuk, hogy hataloméhes, kegyetlen, rideg, és még önző is, de meglepően okos ezek mellett, hogyan került a sárkányok birodalmába, és hogyan hajtotta őket rabiga alá? Ez alapvetően Edmund királyhoz vezethető vissza, Ragnar vér szerinti atyjához, aki megpróbálta őt saját fiaként nevelni, csak sajnálatos módon az úrfi elutasította ezt. A mesélést lehet, hogy tizenhét évvel ezelőttről kéne kezdeni, amikor egy vikinghajó szállt meg Odessos partjainál, majd vonultak be, hogy kifosszák az országot, végül csak mulatoztak egy jót. A király pedig menthetetlenül beleszeretett egy viking asszonyba, Sassaba. Gyönyörű szőke haja volt, és meleg, mogyoróbarna szemei, Edmund pedig nem tudott segíteni magán, elragadta a nőt egy éjszakára, majd másnap reggel szomorú búcsút vett tőle, és a viking nép haladt is tovább. Sassa tizenkét év múlva tért vissza a szigetre, és magával hozott egy fiatal fiút, aki teljesen az asszonyra ütött, de a szemében ugyanolyan elszántság villogott, mint a királyéban. Bizony, Ragnar a király fattya volt. Elutasíthatta volna a nevelését, mégis magához vette őt, és megpróbált vele a saját fiaként bánni, miközben a királyság úgy tudta, hogy a fiú egy árva, akit a királyuk magához vett. A fiú pedig soha nem is nevezte magát Ordwaynek, és büszkén állította magáról, hogy egy északi család sarja, aki a Lindström névre hallgat. Ekkor persze Faith és barátnője, Melinda mindig kinevették a fiút, aki természetesen már akkor bosszút esküdött. És most, hogy visszaugrunk a jelenünkbe, ahol Ragnar a sárkányok ideiglenes uralkodójának mondhatja magát, még mindig nem kaptunk a kérdésünkre választ, hogy és miért? Nos, Edmund király Ragnar önbecsülésébe gázolt, ő felkapta a vizet, megkereste Veturt, és egészen Alun birodalmáig repültek, ahol hosszú tárgyalások után, végül Alun belement abba, hogy Ragnar irányítson, főleg a harcászat terén. Ragnar módszereit Alunon kívül még a mai napig nem ismeri senki sem, de határozottan sikeresnek mondhatóak, legyen szó bármiről.
_____________________
*Haustblóm - Őszvirág
*Vetur - tél
*Ég heiti Haustblóm. - A nevem Haustblóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése