Nem
voltak régóta együtt Haustblómmal. Sőt, valójában még csak pár hete ismerték
egymást, mégis úgy cikáztak és harmonizálódtak egymás lépéseihez, mintha már
évek óta jóban lennének, és a kapcsolatuk nem csak a felszínes célokat kezelné.
Illetve a fiúnak ötlete sem volt arról, hogy a sárkány mit gondolhat, mivel
keveset beszéltek, de ő pontosan tudta, hogy mit fog kezdeni a pikkelyes
bőrűvel. Talált magának egy sárkányt, a szövetség felbomlása után öt évvel, aki
mellesleg még különleges képességekkel is rendelkezik. Alakváltó, ami, mint
később megtudta, hatalmas dolog. Aznap, amikor megtalálta a sárkányfiút, és
végül otthagyva őt visszaügetett lovával a kastélyba, szinte egy egész napra
bezárkózott a könyvtárba. Ebben is különbözött Faithtől. A lány természetéből
adódóan okos volt, de Ragnar szinte biztos volt benne, hogy nővére nem lenne
képes egy királyságot irányítani. És hozzá kell tenni, hogy azokon a buta
hercegnős meséken kívül szinte semmit nem volt halandó elolvasni. Persze ezt se
az apjának, se a nővérének nem akarta megmondani. Fölösleges bajt nem akart
magának okozni, ennek pedig eléggé probléma szaga volt, így inkább hagyta a
fenébe. Szóval bezárkózott a könyvtárba, és szinte átolvasta az összes olyan
kötetet, ami régi mágiával, démonokkal, és alakváltókkal foglalkozott. Habár
Odessos mitológiájában nem szerepeltek más mágikus lények a sárkányokon kívül,
akiket egykor az emberek istenként tiszteltek, és mélységesen félték az
erejüket, rengeteg feljegyzés volt más népek kultúrájából. Gyönyörű félig szarvas,
félig ember lények. Szárnyas, szarvakkal, és éles hegyes farokkal rendelkező
kőszörnyetegek, akiknek sárga szemük átvilágított az éjjel sötétjén, és
természetesen olyan démonok, akik különböző átlagos állatok alakját tudták
felvenni. Őket hívták alakváltóknak. Rengetegszer verték át az embereket, de
sok helyzetben segítettek nekik a hatalmukkal, és az évek alatt szerzett
tapasztalataikkal. Hiszen ezek a démonok több száz évig éltek, arról nem is
beszélve, hogy amikor nem állati formában éltek, meglepően emberien festettek.
Néhányuknak talán olyan színekben pompázott a haja, ami az emberek körében nem
lett volna természetes, a szemeik mindig túlságosan is élénkek voltak, és
állatias tulajdonságokat kaptak. Például ha valakinek macska alakja volt, akkor
emberi formában is könnyedén dorombolásba kezdhetett, és valami különleges
hatodik érzékkel rendelkeztek mindannyian, ami az egyszerű két lábon járókban
nincs meg. Ha valami valóságalapja volt ezeknek a meséknek, már pedig mindig
szokott nekik lenni, akkor a sárkányfiú is ebbe a fajtába tartozott, ezek közé
a furcsa démonok közé. A sárkányok még náluk is különlegesek voltak. Kevés
alakváltó démon volt képes felvenni a tűzokádó lények alakját, és még kevesebb
élte túl az éveken keresztül. Nem éltek társasági életet, magányosan lehetett
őket mindig is fellelni, viszont ha egy egyszerű alakváltó találkozott velük,
szinte Istenként tekintettek rájuk, pedig nekik is megvolt a saját istenük.
Ekjmir, az összes alakváltó atyja, egy démon, aki bármilyen alakot feltudott
ölteni. Az emberek nem találkozhattak vele, az alakváltóknak pedig nem adatott
meg az a dicsőség, hogy találkozhassanak vele, inkább csak csöndes imádat
kötötte őket istenükhöz, aki ezt különböző csodákkal hálálta meg néhány
szerencsésnek. Habár manapság már elképzelhetetlen volt Ragnar számára, hogy
bármi ilyesmiben hihetnek az emberek, ott volt számára Haustblóm, a bizonyíték,
hogy alakváltók a mai napig léteznek. Odessos mitológiájában, pedig semmi arra
utaló jel nem szerepelt, hogy néhány sárkány képes lett volna emberi alakot
ölteni, így biztos, hogy a pikkelyes valamelyik északi nép területeiről
szökhetett meg, ahol ebben a furcsa mesevilágban hisznek és élnek az
emberek.
A kastély könyvtárában ült továbbra is, ölében egy vaskos könyvvel, és unottan bámult ki hatalmas üvegablakon. Innen a kilátás a hegységekre nyílt, messze, kicsit homályosan pedig a sárkányok területei rajzolódtak ki, csak akkor lehetett kivenni, hogyha valaki tudta, hogy mit keressen. Ma nem mozdult ki a kastélyból, és kezdett lassan rosszul lenni. Egész nap mit sem csinált, csak olvasott, még ebédet sem hozatott magának, a feje pedig iszonyatosan hasogatott. Aztán felfedezett valami érdekes dolgot. A nővére sietett az erdő felé, fején csuklya, de még így is kilátszódtak a világosszőke tincsei. Egyedül volt, az a kis idegesítő, virgonc lány sem volt vele. Az alkony lassan szállt le a völgybe, és egyre inkább sötétedett. Ragnar, amint tudott a lány után eredt.
A kastély könyvtárában ült továbbra is, ölében egy vaskos könyvvel, és unottan bámult ki hatalmas üvegablakon. Innen a kilátás a hegységekre nyílt, messze, kicsit homályosan pedig a sárkányok területei rajzolódtak ki, csak akkor lehetett kivenni, hogyha valaki tudta, hogy mit keressen. Ma nem mozdult ki a kastélyból, és kezdett lassan rosszul lenni. Egész nap mit sem csinált, csak olvasott, még ebédet sem hozatott magának, a feje pedig iszonyatosan hasogatott. Aztán felfedezett valami érdekes dolgot. A nővére sietett az erdő felé, fején csuklya, de még így is kilátszódtak a világosszőke tincsei. Egyedül volt, az a kis idegesítő, virgonc lány sem volt vele. Az alkony lassan szállt le a völgybe, és egyre inkább sötétedett. Ragnar, amint tudott a lány után eredt.
A
köpenye még a saját népétől származik. Különlegesebb volt számára, mint
bármilyen ajándék, amit itt kapott. Azok mind odessosi dolgok voltak,
természetesen ki nem állhatta őket. Faith úgy ingázott az erdőben, minthogyha
tudná, hogy merre tart, Ragnar biztos volt benne, hogy a nővére, aki szinte
mindig a kastélyban fecséreli idejét, ennyire ismerné a körülöttük lévő tájat.
Érezte, hogy valami varázslat lesz a dologban. Ahogy Faith megállt, a fiú
behúzódott egy bokor mögé. Egy sárkány került elő a fák közül, kék pikkelyei
voltak, és barátságosan villogó szemei. A két teremtmény úgy borult egymásnak,
mintha régen elveszett barátok lennének, ellenben most találkoztak először.
Könnyen leolvasható volt róluk a zavarodottság, és a szőke hajú lány szemében
kíváncsiság csillogott, mint aki kérdések több ezrét szeretné feltenni a sárkánynak
egy pillanat alatt. Ragnar ezt a pillanatot választotta a távozás idejének.
Elraktározta magának az információt. Később még biztos hasznos lesz.
-
Unatkozooom. – Hosszan elnyújtotta a szót. Hastblóm érdeklődő tekintettel
fordult felé és egy halvány mosolyt húzott az arcára, de nem szólalt meg. Diin
kapva kapott az alkalmon.
-
Esetleg, ha az úrfi vadászatra indulna és… - A sárkány nem tudta befejezni.
Ragnar felpattant a helyéről, szemei ridegen meredtek a jégsárkányra.
-
Neked itt nincs szavad. – A kardját a sárkány torkának nyomta. Kimondottan
utálta Diint, és talán Alun volt az egyetlen tényező, ami akadályozta őt abban,
hogy megölje őt.
–
Nem fog érdekelni, hogy te vagy a fajod utolsó egyede, jégsárkányok ide vagy
oda, megöllek. – A szeme sarkából Veturra emelte a pillantását. Az alakváltó
amúgy is sokkal érdekesebb volt, mint egy egyszerű kékpikkelyes, aki jeget tud
fújni.
-
Csak megpróbáltam.
- Ne próbálkozz. – Elfordult a sárkánytól, a kardját úgy rakva vissza a hüvelybe, hogy a fordulattal éppen megkarcolja Diin bőrét. Mérges pillantásokat küldött utána, de nem tehetett a fiú önkényuralma ellen semmit. Alun nem tett Ragnar ellen semmit, a többieknek pedig megtiltotta. – Gyere Vetur, sétálni megyünk. – Az alakváltó feltápászkodott a helyéről, és hűségesen követni kezdte Ragnart az éjszakába. A barlangból kiérve Haustblóm közelebb simult Ragnarhoz, olyan természetességgel, mintha mindig is ezt csinálta volna. Ha a sárkányfiúnak nem lenne fehér haja és rikító kék szeme, akkor teljesen emberi lenne, a különbséget nem lehetne észrevenni. És akkor Ragnarnak talán több kedve lenne elmenni a városi vásárra, hogyha szüksége van valamire. Éppen nem volt rossz kedve, így nem lépett arrébb Haustblómtól, pedig érezte rá a késztetést. Néha a mai napig a hideg rázza attól, hogy bárki hozzáérjen, aztán persze vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten imádja a sárkány érintését. Most inkább hagyja őt, és megpróbálja magát megemberelni, nem ellökni onnan a másikat. Az erdő felé vitte őket a lábuk, a sötétséghez már hozzászokott a szeme, és így meg tudta állapítani, hogy merre tartanak, hamarosan kiérnek egy tisztásra. Hastblóm szerette ezt a helyet, nem volt nagy a fű, mégis pont eléggé puha volt ahhoz, hogy bármikor ledőlhessen a földre. A sárkányfiú szerette a csillagokat szemlélni. Addig Ragnar mindig a sziklákon ült, és onnan figyelt. Valamit mindig figyelt, valamin mindig járt a feje, nem tudott sosem lenyugodni. Most a sziklák között lépdelt, a szeme sarkából követve a sárkányfiú útvonalát. Nem merte szem elől téveszteni, holott pontosan tudta, hogy nem menne sehova. A sziklák között kitűnt valami különleges, ami nem illett bele a szürke kövek sokaságába. Egy fehér, néhol zöldes pöttyökkel tarkított tojás. Nagyobb volt, mint, amit bármely Odessoson élő madár lerakhatott volna. Egy éles mosoly kúszott az arcára, ahogy a tojás felé nyúlt, hogy felemelje, és az ölébe vehesse. Vetur kíváncsian nézett Ragnar felé, amint feltűnt neki, hogy mit tart a kezében felcsillant a szeme, gyermekies jókedvvel indult meg a fiú felé. Mindig elfelejtette, hogy Ragnarnak brutalitásra van szüksége, abban a pillanatban ledermedt, ahogy hallotta a reccsenést. A tojás eltörött, a benne lévő egyed tűzének jelenlétét már nem lehetett érezni, a lelke, a tűz elhagyta a sárkányt. Ragnar elégedett vigyorral az arcán rakta el a tőrjét, és Haustblómhoz indult, ő addigra a földön ült, orcáján apró könnycseppek gurultak végig, az éjszaka csöndjét a halk szipogás törte meg. Ragnar magához húzta őt, átölelte a nyakát, és úgy csitítgatta. A sárkányfiúban ilyenkor mindig a kétkedés fut végig, de nem tudja semmissé tenni azt, hogy Ragnart választotta magának, nem tudná őt otthagyni, ezt ő pedig pontosan tudta, és valószínűleg ki is használta. Haustblóm nem tudott rá haragudni.
- Ne próbálkozz. – Elfordult a sárkánytól, a kardját úgy rakva vissza a hüvelybe, hogy a fordulattal éppen megkarcolja Diin bőrét. Mérges pillantásokat küldött utána, de nem tehetett a fiú önkényuralma ellen semmit. Alun nem tett Ragnar ellen semmit, a többieknek pedig megtiltotta. – Gyere Vetur, sétálni megyünk. – Az alakváltó feltápászkodott a helyéről, és hűségesen követni kezdte Ragnart az éjszakába. A barlangból kiérve Haustblóm közelebb simult Ragnarhoz, olyan természetességgel, mintha mindig is ezt csinálta volna. Ha a sárkányfiúnak nem lenne fehér haja és rikító kék szeme, akkor teljesen emberi lenne, a különbséget nem lehetne észrevenni. És akkor Ragnarnak talán több kedve lenne elmenni a városi vásárra, hogyha szüksége van valamire. Éppen nem volt rossz kedve, így nem lépett arrébb Haustblómtól, pedig érezte rá a késztetést. Néha a mai napig a hideg rázza attól, hogy bárki hozzáérjen, aztán persze vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten imádja a sárkány érintését. Most inkább hagyja őt, és megpróbálja magát megemberelni, nem ellökni onnan a másikat. Az erdő felé vitte őket a lábuk, a sötétséghez már hozzászokott a szeme, és így meg tudta állapítani, hogy merre tartanak, hamarosan kiérnek egy tisztásra. Hastblóm szerette ezt a helyet, nem volt nagy a fű, mégis pont eléggé puha volt ahhoz, hogy bármikor ledőlhessen a földre. A sárkányfiú szerette a csillagokat szemlélni. Addig Ragnar mindig a sziklákon ült, és onnan figyelt. Valamit mindig figyelt, valamin mindig járt a feje, nem tudott sosem lenyugodni. Most a sziklák között lépdelt, a szeme sarkából követve a sárkányfiú útvonalát. Nem merte szem elől téveszteni, holott pontosan tudta, hogy nem menne sehova. A sziklák között kitűnt valami különleges, ami nem illett bele a szürke kövek sokaságába. Egy fehér, néhol zöldes pöttyökkel tarkított tojás. Nagyobb volt, mint, amit bármely Odessoson élő madár lerakhatott volna. Egy éles mosoly kúszott az arcára, ahogy a tojás felé nyúlt, hogy felemelje, és az ölébe vehesse. Vetur kíváncsian nézett Ragnar felé, amint feltűnt neki, hogy mit tart a kezében felcsillant a szeme, gyermekies jókedvvel indult meg a fiú felé. Mindig elfelejtette, hogy Ragnarnak brutalitásra van szüksége, abban a pillanatban ledermedt, ahogy hallotta a reccsenést. A tojás eltörött, a benne lévő egyed tűzének jelenlétét már nem lehetett érezni, a lelke, a tűz elhagyta a sárkányt. Ragnar elégedett vigyorral az arcán rakta el a tőrjét, és Haustblómhoz indult, ő addigra a földön ült, orcáján apró könnycseppek gurultak végig, az éjszaka csöndjét a halk szipogás törte meg. Ragnar magához húzta őt, átölelte a nyakát, és úgy csitítgatta. A sárkányfiúban ilyenkor mindig a kétkedés fut végig, de nem tudja semmissé tenni azt, hogy Ragnart választotta magának, nem tudná őt otthagyni, ezt ő pedig pontosan tudta, és valószínűleg ki is használta. Haustblóm nem tudott rá haragudni.
Valamikor
hajnalban tértek vissza a sárkánybarlangba. Vetur arcán valami bágyadt,
elégedett mosoly ült, Ragnaron nem lehetett látni az unottság nyomait, és még
azt is hagyta, hogy kézen fogva sétáljanak vissza. Az ajkaikat egy pillanatra
simították csak össze, szárnysusogás zavarta meg őket. Ahogy a sárkány
leszállt, a föld egy pillanatra megrezdült. Ragnar végigmérte a jövevényt, az
ijedt arcot vágott, ahogy észrevette őket. Hátrált egyet, a fiú viszont elég
gyorsan reagált ahhoz, hogy a sárkány ne induljon vissza.
-
Te vagy a nővérem sárkánya! – Diadalittas ábrázat költözött az arcára, miközben
Bex felé lépdelt. – Jobbkor nem is jöhettél volna, légy üdvözölve nálunk.
*-* ;W; ;W; *-* <3 <3 *meghalt* Egy pillanatra elhittem, hogy csak tanulmányozni akarja a tojást...
VálaszTörléswtf, ez olyan, mintha azt hinned, hogy Billnek sosincs hatso szandeka, lol >< orulok, hogy tetszett ;w; <3
TörlésEzen kihalok 😂
Törlés